47. rész - Régit az újba

Yijeong

Túl nagy a csend a házban, a nappali zsong a gondolataimtól, ahogy anya kint a konyhában csörömpölve próbálja elterelni a sajátjait arról, ami épp a szomszédban történik. Igen, lebuktunk Kwangin előtt, hatalmas vita és ordibálás lett a vége, ráadásul Kyungilt még el is üldözte itthonról.

Nem tudom szavakba önteni, milyen érzések tépték szét a testem abban a pillanatban, mikor az a felháborodott, ingerült hang tönkre nem tette a pillanatunkat. Hirtelen ott termett az anyám, Jaeho, a barátom apja, aki akkor egész este torkaszakadtából azt üvöltötte, hogy nem. Nem, nem, nem, ez tilos, és nem fogadja el.

Nekem pedig erősnek kellett maradnom, hiszen... hh. Kyungilnak rohama volt, rám támaszkodott, és addig maga mellett tartott, amíg Jaeho el nem vitte otthonról, mielőtt valami sokkal rosszabb is történik.

És most? Fél percre tőlünk, pár méterre éppen egymással beszélnek, az én fejemben pedig az első pillanattól kezdve minden végigpörög. Amikor legelőször megláttam őt, amikor mindent bevetve el akart üldözni, de nem hagytam, amikor... amikor ő csókolt meg engem először, beengedett maga mellé az ágyába.

Amikor azt mondtam neki, hogy szeretem.

Egy nyűgös sóhaj hagyja el a számat, miközben a kezembe temetem az arcom, és azt mantrázom magamnak, hogy itt nincs vége. Minden rendben lesz, mert mindennek rendben kell lennie. Túl sokat harcoltam azért, hogy ez ne így legyen.

– Egyél, jó? – Anya hangja ránt ki a magányomból, ahogy leül mellém a kanapéra, majd az ölembe tol egy teli tányért. Még csak ránézni sem tudok a tésztahalomra magam előtt, csak fintorra húzom az arcom, hiába csinálta az egyik kedvencemet.

Látom rajta az aggodalmat, a következő pillanatban a keze már a lábamon pihen. Nem hittem volna, hogy ő lesz az, aki így kiáll majd ezért, hogy egyáltalán... elfogadja.

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy mellettünk voltál. – Pár pillanatra szorosan összezárom a fogaimat, mikor meglátom azt a keserű mosolyt az arcán. Hirtelen rá sem ismerek arra az anyatigrisre, amilyen tegnap volt. – Nem voltunk egyedül.

– Sosem vagytok. – A tenyere hirtelen megszorít, a szeme felcsillan, mintha suttogáson kívül nem is telne többre neki. – Kwangin is el fogja fogadni, csak hirtelen volt neki. Ő... csak kialakított egy képet a fejében arról, milyen család lehetnénk, és nem éppen így képzelte el. – Mély levegőt vesz, felsóhajt, már nem is néz rám. Ehelyett inkább a lehalkított tévét bámulja, amiben még csak azt sem tudom, mi megy.

– És... te? Honnan tudtad? – A tarkómra simítva teszem, amit ő, de még így is tudom, milyen fejet vág.

– Yijeong, komolyan. Az anyád vagyok, ezzel együtt evidens, hogy nő. Már azt is észreveszem, ha hét óra helyett hatot alszol éjszaka, nem még hogy szerelmes vagy. – Még fel is horkant, úgy beszél, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Hát nem tudom, én elég jól titkoltam. Gondolom. – És azt is látom, hogy ez viszonzott.

– Igen... azt hiszem, az. – A vállamat rántva simítok a saját felkaromra, próbálom visszafojtani azt a mosolyt, ami annyira nem illik ebbe a helyzetbe.

– Beszéltem Kyungillal, nagyon őszinte volt velem. – Amint nem terel, hanem folytatja, én egy kissé meghökkenek, hiszen nekem erről senki nem szólt egy szót sem. Hogy Kyungil az anyámmal... Mi? – Még mikor a kórházban voltál altatásban. Nagyon mélyre nyúlt magában, az anyukájához hasonlított téged.

– A... az anyukájához? – Meglepetten kapom felé a fejemet, amit anyu viszonoz, az ujjai pedig ismét megfeszülnek a lábamon. Hát igen, ez egészen más, mint mikor Kyungil csinálja ugyanezt.

– Pontosabban azt mondta, hogy olyan fontos és pótolhatatlan vagy. Megnyugtatott. – Ezután nem mond többet, nekem pedig egyszerre ürül ki és csordul tele a szívem a heves érzelmektől. Nem tudtam, hogy neki tényleg ennyire... komoly, ami köztünk van.

Igen, látom, mennyit változott mellettem, talán miattam, és eddig csak reménykedtem abban, hogy az a mély szerelem, amit én érzek, az benne is ott van, nem csak ragaszkodik. Még a gondolat is teljesen elveszi az eszemet.

Eltelik pár perc, lassan negyed, aztán fél óra is így, csendben, egymás mellett, miközben a tészta is fogyóban van már az ölemben, amibe anya is belesegít. Együtt izgulunk, várunk, hogy legalább a telefonom csörögjön, hátha végeztek, és megtudok valamit. Hogy Kwangin mennyire neheztel, mennyire nem akarja még most sem.

– Majd én. – Valamiért anya hirtelen felpattan, én pedig még csak azt sem tudom, miért, aztán hirtelen rájövök. A bejárati ajtón kopognak hangosan, türelmetlenül, az én szívem pedig a torkomba ugrik. – Szia.

– Bejöhetek?

– Persze. – Amint az az ismerős hang is felcseng, reflexszerűen teszem le a tányért és állok fel, addig meredek a nappali végébe, amíg fel nem bukkan. Kyungil egyből rám néz, látom az arcán, hogy valami nagyon nincsen rendben.

– Mi volt? – A lábam elindul felé, csak akkor látom a kezében azt a sporttáskát, amit nem hajlandó egyelőre elengedni. Jézusom, ennyire rosszul ment?

– Nem értett meg. Nem érdekel. – Az arcáról ismét nem tudok semmit sem leolvasni, ugyanaz az érzelemmentes komorság, a szemei mégis vibrálnak.

– De... mit mondtál neki? Ő mit mondott? – A hirtelen hányingeremmel küzdve felé mozdulok, elveszem tőle a táskát, és elé állva addig szuggerálom, amíg nem látom rajta, hogy beszélni fog.

Képes magába zárkózni két pillanat alatt, de ez most nem az a helyzet, amikor ezt megengedem.

– Undorító dolgokat vágott a fejemhez. Hogy ez az egész az én hibám, én rontottam el, hogy az öcsémnek kéne tartsalak. Én pedig azt mondtam, ha nem fogad el így, akkor el fog veszíteni. Aztán még... még mondtam neki néhány dolgot, azon elgondolkodott, én meg faképnél hagytam. – Pár pillanatra megáll vagy kétszer is, azon agyal, hogy mit ne mondjon el nekem, ami rohadtul zavar. Még az anyámmal is előbb beszél az érzelmeiről, mint velem, ezért még számolni fogok vele.

– De akkor... végül is haladtatok, nem? – Makogva bámulok fel rá, amíg ő áll, állja a tekintetem, a szőke haja pedig az arcába hullik. Nem értem, hogy lehet ennyi erő és férfiasság csupán abba, ahogy... kinéz. Most komolyan.

– Nem tudom, de nem is érdekel. Aludni akarok. Maradhatok? – Az utolsó mondatnál anyához fordul, aki félig az előszoba bejáratába bújva áll, és figyel. Látom rajta, mennyire fáj neki ez a helyzet, talán csalódott is Kwanginban.

– Persze, ameddig akarsz. – Végül egy halvány, de kissé hamis mosolyt is elenged, az én barátom pedig felhatalmazva érzi magát ahhoz, hogy a táskáját magához véve felinduljon a szobámba. Távolságtartó, megint nem enged közel magához, de nem érzem fagyosnak.

Anyával még egy utolsó pillantást váltok, mielőtt Kyungil után indulok, egy szót sem szólok egészen addig, amíg át nem lépem a saját küszöböm. Az ajtóm szinte magától csukódik be, a csend pedig szétszedi a négy falat, amit hirtelen nem tudom, mivel kéne megtörnöm.

Ő pedig csak áll egy helyen, az ágyam lábánál, vagy fél percbe beletelik, mire felém fordul és a szemeimbe néz. Tudom, hogy fáj neki, de próbálja elrejteni előlem.

– Nem tudom, jól csináltam-e. – Megtelik a tüdeje, ahogy levegőt vesz, a mellkasa mégis behorpad hirtelen. Nem akarom, hogy rohama legyen, annál nehezebb és fájdalmasabb dolog nem létezik, hiszen... látom, érzem magamon, ahogy ő szenved.

– Őszinte voltál vele?

– Igen.

– Akkor nem csinálhattad volna jobban. – Még egy apró mosolyt is magamra erőltetek, de még ő is tudja, hogy nem igazi.

– Mintha nem is az apám lenne. – Amint ez elhagyja a száját, a torkomban robban a szívem, és ösztönösen indulok meg felé. Ezt soha, soha nem szabadott volna kijelentenie, mégis, ha nem érezne így, akkor nem mondta volna, és talán ez ebben a legszomorúbb. – Nem is ismerem.

– Ne mondj ilyet. – A hátát átölelve bújok a mellkasába, máshogy egyszerűen nem tudom kifejezni, hogy százszázalékig mellette állok. A keze rajtam landol, a derekamon, mégis addig csúszik felfelé, amíg a hajamat nem markolja.

– Tehetetlennek érzem magam.

– Tudom.

– Fáj, hogy ezt csinálja. – Az arca a fejem búbján ér célba, a tincseim közt vesz levegőt, mintha elengedni sem akarna.

A régi Kyungil nem mert volna hozzám érni, kiönteni a szívét, nem értem, hogy hogyan sikerült ennyire kinyílnia.

– Majd rájön. Minden rendben lesz.

***

Jaeho

– Mi a helyzet? – Hyeji az ölembe tett lábakkal ül mellettem, érzem, ahogy szuggerál, de nem tudok ránézni. Csak azon kattogok, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy Kwangin így viselkedjen, kicsit tartok attól, hogy ez befolyásolhatja Kyungilék kapcsolatát.

Yijeong annyit gürizett azért az érzelmi analfebétáért, hogy bűn lenne ezt a kukába dobni.

– Fáradt vagyok.

– Egy hete? – Felvonja a szemöldökét, ahogy végül felé nézek, hirtelen elfelejti azt a zavarodott mosolyát, ami mellett mindig piros az arca, mikor túl feltűnően bámulom. Gyönyörű lány, ez van. Még most sem tudom, hogy mit lát bennem. – Figyi, értem, hogy a pasik nem beszélnek az érzéseikről meg minden, de azért kezdesz egy kicsit megijeszteni. Egy gúnyos megjegyzésed sem volt az elmúlt két napban. Meg fogsz halni vagy mi van veled?

– Nem. – Egy hülye vigyor kúszik az arcomra, a hajamba túrva próbálom elterelni arról a figyelmemet, mennyire ki tud csinálni az, hogy ennyire hasonlít rám. Rengeteg olyan megszólalása van, amit általában az én számból hallani. – Csak Kyungilék...

– Még mindig? Az apja?

– Kwangin hát. Már egy hete megy a hiszti, Kyungil a kölyöknél lakik, az egyetemen látom a fején, hogy nem okés ez az egész.

– Akkor miért nem csinálsz valamit?

– Én? – Meglepetten fordulok felé, ugyanis régen hiába szóltam volna bele minden akaratuk ellenére a dologba, most ez egy kicsit más. Bonyolultabb. – Nincs sok közöm hozzá, ez az ő dolguk.

– Na és akkor mi van, ha ezt nekik kéne lerendezni? A normális emberek így is csinálják, de Kyungilék élete mióta az? – A vállát rántja, a hosszú haját gyömöszöli a füle mögé, majd felém hajolva az arcomra csókol. – Szétvet a vágy, hogy megoldjad, ismerlek.

***

Kyungil

A szívem a torkomban zakatol, és nem tudom, mi tévő legyek. Úgy érzem, hogy teljesen el vagyok veszve, hiába van ott Yijeong mellettem. Az elmúlt nyolc napban náluk lakok, apa még csak a telefont sem emelte fel nekem, hogy beszélni akarna velem.

Olyan érzés az egész, mintha soha nem lenne vége, mintha minden végleg tönkrement volna köztünk. Nem akarok rágondolni, folyton csak azon kattogok, vajon még jobban elrontok-e mindent, miközben próbálok kezdeni valamit azzal az undorító vegyszerszaggal, ami a torkomat kaparja.

Nem, nem, nem fog menni.

Szinte be sem tudom fogadni ezt a sok fehéret magam körül, a rideg falakat, a halál csendet, és még csak fogalmam sincs, mikor és hogyan voltam képes idáig eljönni.

Csak azt tudom, hogy változásra van szükségem, valami hatalmas dologra, ami kirángat ebből, ami miatt apa is elfelejt majd minden mást, és végre minden a régi lehet egy kicsit. Talán épp ezért állok itt, talán épp ez motivál arra, ami miatt egy görcs a gyomrom, a fejem zsong, és már most érzem, ahogy a mellkasom behorpad attól a menekülési kényszertől.

Még veszek egy mély levegőt, már majdnem azon vagyok, hogy megtegyem az utolsó lépést, viszont ekkor megrezzen a telefon a zsebemben. Ösztönösen nyúlok érte, mintha csak az időt akarnám húzni, pedig egyértelmű, hogy rég a szakadék szélén állok.

Jaeho

Holnap átjöhetnél, van egy tervem tesó

Ahogy elolvasom a nevet, azt a pár szót, amit SMS-ben vág hozzám, csak felsóhajtok, és hiába nem fejti ki, egyből tudom, mit akar ezzel. Megrohamoz a gondolat, hogy talán megint helyettem is cselekedni akar, és talán pont ez adja az utolsó löketet, a lábam előre visz, miközben belül a lehető legkisebbre zsugorodom.

– Jónapot, Song Kyungil vagyok, és Lee Chaerinhez jöttem, az édesanyámhoz.